2008. május 1., csütörtök
Age of Aquarius
17:49
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: popkultúra, esszék
Címkék: age, aquarius, asztrológia, csillagkép, csillagtérkép, oroszlán, vízöntő
Találó, hogy az asztrológusok szerint most jön majd a vízöntő és a víztűrés kora, szellemileg pedig a tudományokkal jelent egyet. Ez nagyszerű, ugyanis tényleg jön a víz kora, amennyiben a sarki jég felolvad, nagy áradások, a tengerszint megemelkedik (Hollandiának annyi, jó párszáz évig), és vízháborúk lesznek a Földön. Ez persze a spiritizmus további erősödését hozza magával, de a tudományét ígéri a számítgatás, és ez reményt kelt. Egyébként a tudomány nélkül ez a korszak nem is lesz túlélhető, szóval még jó, hogy állítólag ez jön.
Van egy kis bibi ezzel az egésszel kapcsolatban. Az ugyan nagyszerű, hogy hamarosan átlépünk abba a korszakba, amikor én megszülettem, és ami állítólag nekem kedvez (egoista számítás szerint), de azért nem túl klassz, hogy mindezt az asztrológiából vezetik le. Ugyanis az asztrológia a világegyetem új modelljével értelmét vesztette. Akkor volt értelme az égen látható jeleknek, amíg azok égen látható jelek voltak. Cirka a 16. században viszont uralkodóvá vált az a szemlélet, hogy fenemód [eredeti: kibaszottul] kicsik vagyunk a nagy egészhez képest, és hogy az égen nem "jeleket" látunk, hanem csak mozgó objektumokról visszaverődő fényt. Innentől kezdve az, hogy most a nap egy elméleti egy ebből a szögből látszólag egymáshoz közel eső fénypontok által kirajzolt szimbólum felé mutat, teljesen lényegtelen és véletlenszerű sajátosság, aminek nemhogy a világkorszakokra, de a saját napi tevékenységünkre sincs befolyása (horoszkópék). Megjegyzem, a teremtéselmélet híveinek okos érvelése az, hogy azok a csillagok nem véletlenszerűen vannak ott, látszólagos együttállásuk valamiféle isteni akarat következménye. Megengedem. De ha egy isteni akarat a fenti elrendezés által akart volna üzenni nekünk, akkor nem ilyen véletlenszerűen helyezi el őket, hanem sokkal plasztikusabban. Be kell látni, emberi esztétika szerint a csillagképek nem valami figuratívak, abba a pár nyiszlett pontba óriási fantáziával bele lehet látni egy halat, de ugyanannyi vagy kevesebb fantáziával minden probléma nélkül bele lehet látni mást is (sőt a különböző kultúrák a földön ténylegesen is különbözőképpen magyarázták a csillagképeket), ergo mindaz, ami a hal szimbolikájából következik, csupán egy ókori, szellemtörténeti érdekesség, nem pedig szimbolikus üzenet. Az üzenetnek egyértelműnek kell lenni, ez mindkét fél érdeke, ha Isten (vagy akárki más) homályos üzenetet küldött volna, akkor nem is lett volna isten, elvégre egy tökéletes üzenet egyértelmű, isten pedig szükségképpen minden tettében tökéletes. Nem értek egyet azzal, hogy az üzenet magasabb szempontból tökéletes, de a mi csökött agyunk ezt nem képes belátni. Utóvégre ha a mi csökött agyunk által felfedezhető szempontjaink szerint SEM tökéletes, akkor hogy lehetne az magasabb szempontból is?
A rajztanárom egyszer odahozott egy véletlenszerű pontokkal ellátott lapot, hogy találjunk ki rá csillagképeket. (Megkérdeztem tőle, ez a SETI legújabb projektje? Nem válaszolt.) Ezt meg lehet tenni a valódi csillagképekkel is. A bak, kos, stb. elnevezésekben már eleve olyan tudásanyag van benne, ami az ókori szemlélet sajátja - eleve nem lehet örök és általános, hiszen ma már nem kell tudni, mi a különbség köztük, elválasztásuk csak régen volt nyilvánvaló. Ellenben a mai tudásunkkal olyan állatokat is bele lehetne vetíteni a csillagképekbe, amelyekről régen álmodni sem mertek - pl. a tukán, a pingvin, a különféle vírusok és baktériumok, a finom ízeltlábúak, ésatöbbi. Lehet ezzel csinálni egyszerű kísérleteket. Végy elő egy csillagtérképet, töröld ki belőle a vonalakat, és láss csodát - egy alaktalan halmazt kapsz, semmi mást. Kötögesd össze a vonalakat saját fantáziád szerint - az eredmény nem lesz feltétlenül rosszabb, mint amit kitöröltél. Vagy nézd meg a különálló csillagkép-ábrákat, vagy olyan csillagtérképet készíts, amiből csak a neveket törölted ki, és próbáld meg elnevezni a vonalak által kirajzolt ábrákat. Ugye, hogy nem is olyan nehéz? Vagy inkább: nehéz, mert nem egyértelműek. Bármit jelenthetnek. Az asztrológia, a régi hitek többségéhez hasonlóan, nagyon értelmes és elég hihető is a saját kontextusában, de nem lehet kiszakítani ebből a kontextusból és általános érvényűvé tenni, mert egy gondolkodást követel meg, másféle gondolkodásban nem állja meg a helyét. Mai szemmel nézve az asztrológia marhaság. Ha ellenben - ma - elfogadjuk azt, hogy az ember szellemvilága nem emberi eredetű, hanem isteni terv része, és ennek a tervnek része az is, hogy az ember a Földön, méghozzá az "eredeti" (kialakulásának időpontjában uralkodó) faunájában éljen, amiben van oroszlán is meg kígyó, akkor hihetsz az asztrológiában. Úgy is lehet, ha abszolút hidegen hagy a badarsága, és csak tanításként fogod fel, aminek nem kell, hogy értelme legyen. Úgy is lehet, ha csak be akarod biztosítani magad: "én ugyan nem hiszek ebben, de nem hiszek abban sem, hogy a mai bölcsesség mindenre megfelelő, ezért a biztonság kedvéért betartom a régi bölcsesség tanácsait is". De úgy, hogy te mai embernek tartod magad, és gondolkodónak, és mégis egy az egyben elfogadod az asztrológia tanításait, úgy nem lehet. Csak ha a régi bölcsesség (legalább részben) elkötelezett híve vagy, vagy érdeklődő kutatója; tehát ha tudod, hogy ez csak a régi ész szerint értelmes. De mai ésszel régi hitet követni nem lehet, konkrétan ez a régi hit annyira telítődött a régi ésszel, hogy már túl nagy megerőltetést kívánna tőled. Asztrológiában hinni tehát természetesen lehet, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy részben szakítasz a mai kultúrával, és az "ősi bölcsességbe" helyezed bizalmadat - asztrológiában hinni pedig ezt is jelenti. Enélkül nem megy. Ha azonban valaki nem ostobán hisz az asztrológiában, hanem úgy, hogy a legjobbra törekedve próbálja kiválogatni a "régi" és az "új" tudás legjavát, az lehet tiszteletreméltó filozófia. Az asztrológiában való hit tehát nem egyenlő a butasággal. Az asztrológia elvakult betartása viszont gyanús, azt sejteti, hogy az adott embernek fogalma sincs a jelenség történeti vagy kulturális kontextusáról, egyáltalában: a kultúrákról.
Egyébként maga a "régi bölcsesség" is rengeteg részből áll. A kost például eredetileg "asszír bérmunkásnak" nevezték. Nincs ezzel baj, de mivel a magyarázatok szimbolikusan támaszkodnak a képekre (az oroszlán jegyében születettek például erősek, erőszakosak; a vízöntő korának hajnala, a XX. század pont azért bővelkedik diktátorokban, mert az oroszlán szemközt áll a vízöntővel), ezért esetlegességük azt jelenti, hogy maga a magyarázat is épp ilyen esetleges.
Az asztrológia nagyon érdekes gondolkodástörténeti elmélethalmaz. Az például, hogy a csillagképeknek szinte kizárólag állat-formákat adtak (a mindennapokból ismert állatokat, de NEM a mindennapi tárgyakat), a minden nép múltjában meglévő vadászmitológiát tükrözheti. De ennyi, és nem több - egy mára meghaladott, hajdanvolt gazdag mitológia része ez is, nem pedig komolyan veendő útmutatás.
2007. december 26., szerda
Miért szeretem a Death Note mangát?
21:41
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: manga, popkultúra
Címkék: death, deviantart, note
Egyszer le akartam írni, talán le is írtam már, hogy miért kezdtem olvasni a Death Note-ot. Nos, a DeviantArt nevű amatőr művészeti portálon keresgéltem képeket, amikor megtaláltam egy rajzot. Művészi stílusban, részletgazdagon, de nem fényképszerűen, egy kávéházi jelenetet ábrázolt. Egy fiút, magányosan egy kávéházban; és kint, az esőben, az utcán, egy másik fiút, aki csendesen nézte ezt a magányos fiút.
Elválasztotta őket egymástól a sors. Hiszen ha másképpen történik, lehettek volna barátok. Lehettek volna társak, egymás magányának feloldói. De az élet tragédia; és így sohasem lehetnek közel egymáshoz, mindig egymás ellenségei maradnak.
Kimondhatatlanul szomorú kép.
Ez a kép az, ami miatt már akkor megszerettem a sorozatot, amikor még el sem olvastam. Ez a kép az, ami miatt nem tudok ponyvaként és kommersz alkotásként tekinteni rá. Ez a kép valami mély emberi tartalommal töltött el.
Így utólag belátom, hogy a kép némileg csalt. Hiszen sem Raito, sem L nem voltak igazán barátságosak egymás iránt, és a történet során Light hideg fejjel megölte L-t. És soha nem bánta meg. Nem "volt" tehát semmiféle olyan tragédia, amit a kép ábrázolt. Nem is voltak olyan fiatalok: a képen legfeljebb tizennégy éves gyerekek vannak, míg L "a valóságban" huszonnégy is volt, mire találkozott Raitoval. De a mangában benne van ez a lehetőség is, hiszen csakugyan jobban egymáshoz illettek ők ketten, mint bárki más, és a mangában is "barátok lettek" valamennyire, még akkor is, ha tudták, arra rendeltettek, hogy egyikük legyőzze a másikat. Ez a kép végtére is inkább a rajongók vágyait fejezte ki, mint a manga tartalmát: a rajongók minden fiúszereplőt összehoznak, de a Death Note táborában különösen sok olyan írás született, amiben kettejük szerelméről írnak. Annyira sok, hogy ezt még a filmsorozatba is beletették utalás szintjén.
Lényegében az a probléma jelent itt meg, ami már oly sok másik történetben is: az ellenségek, a versenytársak szerepe. Amióta világ a világ, az emberek a pokolba kívánják a versenytársaikat. De mégis, amikor legyőzték őket, akkor rájönnek, hogy kettejük kapcsolata sokkal szorosabb volt, mint gondolták. Egy hosszantartó ellenségeskedés gyakran több és mélyebb szellemi kapcsolatot jelent, mint egy szerelem. Férfiak között különösen. Utálják egymást, nem szeretik - ez az, amit a rajongói tábor elrontott -, de a kapcsolat tagadhatatlan. És hány olyan történetet tudunk, amiben a győztes nem pusztítja el a vesztest, mert túlságosan fontos neki? Nem kell feltétlenül szépirodalomra gondolni, még az X-Menben is megvan ez az ötlet. Általában a jó könyörül meg, de az érzést mindketten érzik: az élet kettejük között csúcsosodott ki, és ha bármelyikük elvész, vele pusztul ez a tartalom is. A verseny nem csak rossz volt, a verseny jó is volt - és a győzelemmel egy életszakasz visszavonhatatlanul elmúlt, már csak a nosztalgia marad, és utólag jó színben tűnik fel az egykor pokolba kívánt ellenfél is. Az ember idős korára megbocsát, és ha életben maradtak, még szeretni is képes egykori versenytársát. Mindez benne volt abban a képben, és még sokkal több. Ez a két gyerek, két ember, akiket elválasztott egymástól az élet, pedig sokkal több bennük a hasonlóság, mint bármelyikük gondolná. Mégis, az egyikük kávéházi melegben, míg a másikuk a periféria hidegében élt magányosan. A képbe belelátom a férfiak nagy tragédiáját: az ellenségesség ambivalens érzését, amelyben a győzelem sem egyértelmű öröm.
Mindez az élet olyan mélysége, amit általában csak a művészettel szoktam azonosítani. Valami olyan tartalom, ami az élet legbensőbb lényegéhez tartozik: ennél mélyebbre menni, többre vinni már emberileg nem lehet. És a kép szerint mindez benne van a Death Note mangában. Ezért olvastam el több száz oldalt angol nyelven, egy idegen kultúrából. Ezért szeretem a Death Note-ot.
(Ide bemásolom azt a rajzot. Nem tudom, az alkotója mit szólna hozzá, de ez az a kép, amit szeretnék kitenni a falra, nem Picasso. Talán jövő karácsonykor ki is teszem.)
A kép címe Delusion (csalódás? káprázat?), a rajzoló neve Hyura, egy most 19 éves, amerikai fiatalról van szó. Saját meghatározása szerint "önjelölt zseni" - tehát nem véletlen, hogy annyira megfogott... Zseniszakértő vagyok. Ha lenne szakterületem, az az intelligenciakutatás lenne.
A képhez azt írja:
"A csalódás gyönyör.
Nem kell ismételnem - szeretem a Death Note-ot. Egyébként is, akartam csinálni valami kicsit komolyabbat... vagy furcsát... és mióta emo-szerű dolgokat csinálok, akartam rajzolni egy emo L-t és emo-Lightot. L egy idősebb tini, ezért Light olyan... tizenhárom? Akörül. Nem vagyok biztos a különbségben. :D Jaj, biztos vagyok benne, hogy bele tudjátok látni a saját történeteteket.
Umhmm... tetszik a rajz,de nem pont az lett, amit akartam, úgyhogy tényleg nem akarom azt állítani, hogy befejezett. Valójában nem is jól van színezve (haha, voltam én valaha elégedett a színkezelésemmel? Valszeg nem, de lassan egyre egyedibbé válik.) Elkelne néhány tanács vagy kritika, hogy tökéletesíthessem."
Nem valami nagy műalkotás. De nekem tetszik. "Bele tudom látni a saját elképzeléseimet".
Természetesen ezzel sem vagyok egyedül. Találtam egy másik képet is Hyura kedvencei közt, megtekinthető itt (válaszd a full viewet). A címe Hasonlóság-firka. Az alkotója szerint (http://washuuchan.deviantart.com)
"nem kapcsolat, de véget nem érő harc és küzdelem. Semmi gyengédség, csak forró, vággyal teli csókok és harapások, amiket el kell rejteni. Csak nyers és erőszakos megélése a vágynak. Csak egy elsuttogott >>gyűlöllek<< a sötétben.
De néha, nagy néha, egy újabb csata után, amikor mindketten túl fáradtak, hogy gondolkozzanak, ki áll közelebb a győzelemhez, és ki bukhat el egy pillanat alatt, megjelenik az a furcsa érzés: a közelség.
És újra eltűnik.
Tudta, hogy végül mindketten belebuknak.
Ő lesz Kira veszte. És Kira az ő halála."
Hát igen, ez egy kicsit konkrétabban a szerelemről szól. Pedig nem kellene: egy ilyen komoly kapcsolat mindenféle homoerotikus vonzalom nélkül is elképzelhető. Washuu-chan még egy amatőr képregényt (doujinshi) is rajzolt a témában, de a honlapja épp nem elérhető. Amúgy egy lengyel hölgyről van szó, és a stílusa alapján 18-20 évesnek saccolom.
Úgy beszélek erről, mintha nagyon régen lett volna. Pedig a Death Note-ot idén áprilisban vagy májusban kezdtem olvasni, ergo a képet valamikor márciusban találhattam meg. Először nem is figyeltem fel rá. Csak később jutott eszembe újra, és sokáig keresgéltem, mire ismét megtaláltam.
Apró utóirat: "...a japán kísérleti személyek legnagyobb része úgy írja le riválisát, mint akivel azonosak a céljai, hasonlóak a képességei, és akivel pozitív hatással vannak egymásra; a riválisok inkább barátok, mint ellenségek." (Az általánostól a különösig, egy pszichológiai könyvből, Muroyama nyomán)
És a barátok egyszersmind riválisok is, gondoljunk bármelyik gyerekbarátságra, vagy a Ben Hur első képkockáira: a két barát hosszú évek után először találkozik, és rögtön kipróbálják, most melyikük a jobb céllövő.
2007. december 24., hétfő
Karácsonyi üdvözlet
14:43 | Még nincsenek kommentek
2007. december 20., csütörtök
A cím
22:01
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: popkultúra, írástechnika
Címkék: nepszeruseg
Létezik, hogy a Jóbarátok hihetetlen sikerét nagyrészt a CÍMÉNEK köszönheti? Hiszen általánosító, témamegjelölő a cím, szemben a figyelemfelkeltő maszlagokkal, vagy az ostoba angol hagyománnyal, ami gyakran utcanevekről, háznevekről és egyéb lényegtelen dolgokról nevez el filmeket. Hiszen a nagy sikerű könyvek gyakran egyszerű címűek. Néhány példa: Biblia ("könyvek"), Harry Potter és a ... ..., Tolsztoj: Gyermekkor, Ifjúság, Németh László: Iszony, Zola művei.
A Könyvtárról
21:11
| Még nincsenek kommentek
Címkék: élet, könyvtár
Most kölcsönöztem először könyvet az egyetemi könyvtárból. Ahogy ott álltam, és néztem a többi embert, mellbe vágott az érzés: ebben a hatalmas épületben hányan lehetnek, akik ugyanazzal foglalkoznak, amivel én. És hányan jobban? És hányan lehetnek még az egyetemen kívül? Rengetegen. Bármibe is kezdesz, mindig van legalább száz ember, aki már többre jutott benne, mint te valaha is képes lennél; nemcsak hogy többet tudnak, de többet is értenek a titokzatos egészből. Van-e jogod egyáltalán megszólalni azok mellett, akik már tudják, mit érdemes elolvasni, és el is olvasták azokat? Aligha van.
Nem, a művészsors mind ilyen.
Ahogy ott álltam, összehasonlítottam magam a többiekkel. Okosabb, talán. De mégis kevesebb. Egy ember nem lehet annyi, mint sok együttvéve. Minden kérdésemre tudja már valaki a választ. Valaki, elrejtve ebben a hatalmas városban, ebben a hatalmas országban, ebben a hatalmas világban. S amíg én itt szenvedek, és hosszan keresek elemi válaszok után - valaki, aki megmondhatná nekem, és átadhatná nekem, ha akarná, egy élet munkáját - csendben még tovább dolgozik. Így nő, így épül mindig újra a kulturális lemaradás. Behozhatom-e valaha, lehet-e pontos képem valaha erről az évezredes kultúráról? Aligha lehet.
Oda jutottam, hogy a könyvtár biztonságos és csodálatos környezet helyett - elborzasztó hely lett. Félek könyvtárba menni. Valahányszor odamegyek, ahol kötetet százai sorakoznak a polcokon, millió szám hevernek kérőlapok, és könyvek illata érződik a levegőben - mindig eltölt a tudat: ennek a hatalmas anyagnak töredékét sem fogom soha elolvasni. Akármit is csinálok, egy élet kevés ehhez. Nem lehetek ugyanannyi, mint mások, hát több hogy lehetnék? Hogyan szólhatnék hozzá bármihez is? Hiszen sokan vannak, akik jobban értenek hozzá nálam - és ők mégsem szóltak hozzá. Vagy szóltak, de nem lett foganatja.
A kultúra egyetemes szövedéke olyan, mint a dzsungel: sohase lehet igazán kiismerni. Csak azzal vigasztalom magam, hogy nem csak én érzek így: ez hívhatta életre a posztmodern életérzést is.
Lassanként rájövök: a kultúra túl nagy ahhoz, hogy alávetett szerepű lehessen. Nem lehetséges a kultúrát valamilyen cél érdekében művelni, aki ezt teszi, az dilettáns, turista marad, és a lényegét igazán soha nem fogja fel. A kultúra olyan nagy, hogy nem érdemes egyetlen céllal nekiindulni - művelni csak akkor lehet, csak akkor érdemes, ha ez elemi örömet okoz. Mert a kultúrában mindenki csak alávetett szerepet játszhat. Így, vagy úgy, de az egész minden részénél nagyobb. A kultúrában élni csak az tudhat, aki hajlandó elfogadni ezt az alávetett szerepet - mert soha nem kerekedhetünk fölébe. Nem lehet legyőzni, felülről rápillantani. A kultúra csak alulról nézhető, mint az égbolt. Mindig föléd magasodik. És ha te nyerni akarsz, ha önmagadért szállsz síkra - ez az érzés elviselhetetlen. Csak akkor tudod elviselni a kultúra gondolatát, ha elfogadod ezt a szerepet. Mint egy homokszem: kinevetnénk, ha több akarna lenni a sivatagnál. Aki öncélúan műveli a kultúrát, ugyanilyen nevetséges. Szolgálni a nagy egészet - ez ködös, régies elmélet. Szolgálni önmagadat a sikerek által - ez a kultúrában csak látszólagos siker lehet. Az egyetlen elviselhető módja a kultúrában töltött életnek az, ha szereted a kultúrát, és a kultúra puszta jelenléte is kielégít. Mert ennél többre senki sem képes. Még azok sem, akiről mást szoktunk hinni. Nagy nevek vannak, nagyobb részek az egészben - de soha, egyetlen rész sem ér föl az egésszel, és nem kevesebb az egyik attól, hogy létezik a másik. Bénító tudat, igaz? Bénító, mert sutba kell dobni mindazt, amit mint ember, amit mint faj megtanultál: hogy az ember végül győzedelmeskedik. Nem. Egyetlen ember sem győzheti le az emberiség kultúráját. Együtt nagyobbak vagyunk önmagunknál. És ez ellen semmit sem lehet tenni. Elfogadod, vagy sem, a könyvtár már létezik, és a te összes műved csak rész lehet a nagy egészben - nem is a legjobb rész, hiszen a zsenivel csak egy másik zseni ér fel.
Újra kellene kezdeni mindent. Elégetni a könyvtárakat, hogy ne nehezedjen ránk évezredek gondolatainak súlya. Csak azt megtartani, ami elengedhetetlen. És újrakezdeni. Új virágkor, új kánon, új mesterművek épülnének a romokon. A szépség nem veszne el, csak új formát öltene. Talán beletelne egy évezredbe is - de megszűnne az a bénító érzés, hogy már mindent leírtak, amit írni lehetett, és te már csak ennél kevesebbet mondhatsz - üresen, rosszabbul. Ki tud még zenét írni Beethoven után? - tették fel a kérdést. De ugyanezt mondhatták volna Mozart vagy Wagner halálakor. És ki tud még öntudatos lenni Goethe után? Ady tudott, igaz. Petőfi is, igaz. Tolsztoj híre majdnem megközelítette őt. De Goethe csak egy volt, utánozhatatlan.
Meg kellene tiltani, hogy a zsenik tanuljanak. Nem a mi világunkba valók. Csak torzítják a kánont, miközben nem hoznak minket közelebb a művészet lényegéhez - csak újabb és újabb oldalát emelik ki. Nem haladunk sehová. Sose ér véget a játszma. Abba kéne hagyni, nem érdemes az időt tölteni vele.
De hát mi egyébbel tölthetnénk értelmesebben az időt? Hiszen minden más ennél is nagyobb ostobaság.
Feloldhatatlan a paradoxon. Egy ember túl kicsi ahhoz, hogy összemérhető legyen az egésszel. Egy ember élete nem csak erről szól - de még ha erről szólna is, nem tudna semmire sem jutni. És mégis ez az egyetlen, amiért megéri dolgozni. Hát legyél boldog ezekkel a feltételekkel. Ugye, hogy nehéz? Nem véletlenül fásultak bele már annyian.
A kultúra olyan, mint a labirintus: magába zár és lassan megöl, elveszíted kapcsolataidat a külvilággal, és erre redukálódik az életed. Ki az, aki önként vállalja ezt a sorsot? Csak akinek nincs választása: a bolond, akit megtéveszt a saját lelke, a gyenge, aki odakint úgyse vinné semmire, és a gyógyíthatatlan szerelmes.
Te vajon melyik vagy? És én melyik vagyok?
2007. december 1., szombat
Meglepő?
20:45
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: popkultúra
Címkék: blognezo, fanfiction, harry, potter
"J. K. Rowling felfedte, hogy könyveinek egyik karaktere, a Roxfort igazgatója, Albus Dumbledore meleg. Ezt a megjegyzést pénteken, New Yorkban, teltház előtt tette, az amerikai turné részeként. A közönség kérdéseire válaszolt, amikor valaki megkérdezte, hogy Dumbledore megtalálta-e az “igaz szerelmet”. “Dumbledore meleg” - hangzott a válasz, majd hozátette, hogy Gellert Grindelwartba volt szerelmes, akit még nagyon régen egy párbaj alkalmával legyőzött.
Így már jobban érthető, miért ecsetelte a barátságukat olyan sokáig és mélyen az írónő a hetedik kötetben." (blog.shelf.hu)
HÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ
Ezzel a hírrel egyébként le lehet majd mérni a rajongói közösség állapotát. A sorozat fénykorában gyakorlatilag minden hírmorzsát fel-, ki- és átdolgoztak a fanficekben: ha most is születnek új slashek (melegkapcsolatot bemutató rajongói írások, ez egy elég sajátságos szubkultúra), amik, hm, Grindelwartról és Dumbledore-ról szólnak, ha elkezdik bemutatni, az egyes szereplők mit szólnak hozzá és hogyan tudják feldolgozni a hírt - akkor a HP még erős. Ha már nem fogj számottevően befolyásolni az eseményeket, nem születik új műfaj a fanficeken belül, ami ezzel foglalkozik, akkor a közösség lassú kihunyása már meg is kezdődött - a hetedik könyv megjelenése és a történet lezárulása miatt ez lenne az elvárható eredmény. Igaz, a mozifilmek még egy darabig tartani fogják a lelket a rajongói táborban, és a fanatikusok is kitartanak, de az igazi HP-korszak már valószínűleg lecsengett (hiszen részben a történet befejezetlensége, folyamatossága hívta életre). Egy évtized múlva már csak azok maradnak rajongók, akiknek életstílusává vált a rajongás, mint a Star Wars esetében. És persze, ahogy mondani szoktam, egy évtized múlva várhatóan megugrik a kis Harryk, Hermionék és Ronaldok száma az angolszász országokban :D Míg a Tomok aránya várhatóan csökkenni fog. Mint a második világháború után az Adolf, vagy a 19. század elején a Napóleon. Érdekes párhuzam, nemde? Mert a Biblia is olyan nagy hatású mű volt, hogy több kultúra névadási szokásait alapozta meg, de csak most először történne meg a világtörténelemben, hogy egy kitalált hős, egy képzelt szörnyeteg befolyásolja ezeket a szokásokat.
2007. november 28., szerda
Meghalt Norman Mailer.
23:10
| Még nincsenek kommentek
Címkék: mailer, norman
Most csak véletlenül tudtam meg, hogy meghalt Norman Mailer.
Isten nyugosztalja. Komolyan, nem olvastam soha, de olvastam róla; olvastam önéletírását, és a híresebb regényeinek kritikáját; hogy még most, utolsó éveiben is egy ötven éve bennünk rejtező, ötven éve kimondott-kimondatlan, ötven éve felejtésre kárhoztatott témát dolgozott fel, Hitler misztifikálásával. Nem ismerek más művet, ami ugyanezt tette volna a szépirodalomban, de attól még lehet. Mindenesetre ez is olyan Maileres volt - önfejű.
Annyit tudok róla biztosan, hogy "hét évig tanulta az írás mesterségét", és hogy "rájött, hol húzódik a keskeny, de annál élesebb határ a jó írás és a művészet között". Megjegyzem, az Élet és Irodalomban úgy jellemezték Mailert, mint akinek "van némi írástechnikai ismerete". Elég sommás ellentmondás, nemde?
De hagyjuk ezt. Elvégre, egy író meghalt. Nem is akármilyen író, hanem a világ legfontosabb piacának egyik legfontosabb szerzője: egy kanonizált amerikai író.
Azt hittem, fiatal még... De hát - Asimov is meghalt az én születésem előtt, és Clarke is,és Márai is, és Orbán Ottó is nemrég, és Szabó Magda is, és meghalt Lázár Ervin is, és meghalt Vonnegut, és mégsem dőlt össze a világ.
Amióta az egyetemre járok, sokszor eszembe jut, milyen viszonylagos a tudás. Hiszen mindaz, amit felsoroltak nekem, amit elmondtak, már évszázadok, rosszabb esetben is évtizedek óta ismert eredmény. Számomra mégis csak most váltak létezővé, hiszen most hallottam róluk először. Ugyanígy, nincs sok különbség aközött, hogy egy író műveit posztumusz vagy még életében olvassuk el: hiszen a legtöbb írás úgyis rég halott emberek műve, hozzászoktam már ehhez az érzéshez, megszoktam, hogy amikor minősítek valakit, amikor vitatkozom valakivel - akkor csak magamban beszélek. Mert az író rég halott. Az író igazából éppen akkor csudabogár, ha még életben van. Agatha Christie is meglepően sokáig húzta, és Winston Churchill is. Megírta műveit, kész, innentől kezdve érdektelen, ez az írói sors. Egyetlen szempontból érdekesek a még életben lévő írók - hogy őket esélyem van nekem is személyesen megismerni, tanulni tőlük, megtapasztalni a gondolkodásukat éles helyzetekben, nem csak csiszolt alkotásokban. De például az amerikai szerzők elérhetetlen távolságban élnek tőlem - velük az egyetlen személyen kapcsolat az lehetne, ha levelezünk. Tehát szinte édes mindegy, hogy él-e, hal-e. Lám, Norman halálhíre sem jutott el hozzám, pedig általában olvasom az online napilapokat. Bizonyára kisbetűs hír volt. "Lényegtelen."
Borzalmas akkor is. Norman Mailer halott.
2007. november 23., péntek
Hammurápi
18:05
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: apróságok, archív
Röhej. Most hallottam. Az iskolai történelem tankönyvekből valami okból kimaradt, hogy Hammurápi híres törvényoszlopa többek között a sörkészítés leírását is tartalmazza...
A Kispál
18:00
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: archív, popkultúra
Címkék: dalszoveg, elemzes
Kispál és a Borz : Ha az életben
Ha az életben nincs már több móka
Meghalunk, mintha nem volna
Több dolgunk a világba'
s édes lenne a halál
Hát ilyen értelemben
Énekeljük el azt, hogy vége
Nem járunk ki többet rétre
Nem úszunk többet a strandon
És nem borozunk már többet a gangon
Nem mondjuk nőknek, hogy szép vagy
Ők a farkunkra azt, hogy de szép nagy
Nem süt a nap be az ágyba
Mint az athéni hotelszobába
Nem mosol bugyit, hogy tiszta
Legyél az Akropoliszra
Felmegyünk, és ott a csikket
A városra pöccintjük, és a viccek se
lesznek már, a nevetések is
rövidülnek, ahogy az élet se kéne már
a Halál után
én nekem
úgy igazán...
Figyelem, a bölcsész megszólal: amikor elolvastam ezt a szöveget, az első, ami úgy feltűnt - már azon kívül, hogy felismertem, beazonosítottam a szöveget -, az volt, hogy "a viccek se lesznek már, a nevetések is rövidülnek", hogy ez olyan ógörögös, epigrammás, hexameteres sor. Persze nem az, de mégis, valahogy van egy vers az olvasókönyvben, ami egészen így épül fel, két negatív festésű kép, az első rövidebb, a második hoszabb, persze szép ritmikusan. Valószínűleg az ihlette. Más kapcsolatot nem nagyon tudok feltételezni, mert ha a szerző, Lovasi András annyira bölcsész lenne, az máshonnan kiderülne. A bölcsész nem tudja letagadni önmagát, legalábbis komoly gyakorlattal kell rendelkeznie, hogy hétköznapian tudjon írni, saját tapasztalat, hogy a bölcsész mindig valahogy többet akar mondani. A görög eredetet a téma is megerősíti, Akropolisz, Athén, ez azonban kimerül ennyiben, említés szintjén elhal a dolog.
2007. november 20., kedd
Meghalt Szabó Magda.
14:52 | Még nincsenek kommentek
Meghalt Szabó Magda.
Borzasztó volt hallani a hírt. Sohasem olvastam Szabó Magda regényeit (talán a gyerekkönyvein kívül), de mégis, a sokszorosan díjazott író, a visszafogott elbeszélő mintegy bizonyosságot jelentett arra nézve, hogy nem halt még meg az irodalom.
Gyurkovics Tibor ugyanezt emeli ki: "Szabó Magda volt talán az utolsó prózaírók egyike." Ezzel izgalmas kihívás elé állította az egész új nemzedéket.
Nem mondhatni igazán kanonizált írónak, nem találkozni vele az irodalomkönyvekben, nem írt borzasztó sikeres vagy arra törekvő műveket (az Abigél kivételével). Egyszerűen nem volt férfi-író. De mégis, méltósággal és egyszerűen, író volt. Utólag olyan tényeket emlegetnek vele kapcsolatban, amit előtte soha. Most már a közember is megtudhatja, hogy az egyik legtöbbet fordított alkotónk, hogy "a magyar irodalom csak Jókaihoz mérhető mesélője" (inforadio.hu), hogy pár hónapja az ő regénye kapta a legjobb európai regény címét, ami első hallásra rég várt kártérítésnek hallatszik a magyar irodalomnak; hogy emberként is sikeres volt, egyházában aktív szerepet töltött be (ő is kálvinista volt, persze, Magyarországon minden érdekes ember a reformációhoz tartozik). Férje halála után még huszonöt évig bírta erővel - ez pedig olyan teljesítmény, amit alig lehet felfogni ésszel. S ami még megdöbbentőbb: fel tudta dolgozni, hogy nem született gyermeke, képes volt elfogadni az elfogadhatatlant.
Most nincs időm arra, hogy átnézzem az életművét egy sablonos kis méltató cikkhez. Néhány dolgot emelnék csak ki. Szabó Magda mentes tudott maradni a modern témasovinizmustól: talán egyedül a híres huszadik századiak között ő arról írt, amiről évszázadokkal ezelőtt is írhattak volna, ami egyetemesen magyar, egyetemesen emberi. Nem tudok róla, hogy behódolt volna valamelyik írói mozgalomnak, akármelyiknek is. Alkotói módszereit talán a leggyakorlatiasabban foglalta össze mindannyiuk közül. Tudott jó nőregényeket írni, ami szintén igen magas önuralmat követel meg, hiszen ennek a témának alig vannak hagyományai. Az életműve igazi életmű: egész életében írt, a kétezres években is születtek új és megkapó alkotásai, nyolcvanévesen is aktív szerző volt, és szinte változatlanul tudta folytatni a korábban megkezdett hangnemet. Élő irodalom volt - hiszen ő még egy volt az Újholdasok közül -, és ezt a tudósító szerepet is felvállalta.
Szabó Magda talán nem lesz soha a kedvenc íróm, és nem fog a magyar irodalom jellegzetes arca lenni. Talán a műveit meghaladja az idő, és átértékeli az újabb esztétika. Ha elolvasom, talán egyszerűen csak kiderül róla, hogy túlságosan híg az én ízlésemnek, hogy a szocialista idő őt is megrontotta. De bizonyosan, elvitathatatlanul megmarad emberi, írói nagyságnak. A személyisége miatt, a szerepe miatt? Nem tudhatjuk. Én legalábbis már nem fogom őt közelről ismerni - bár a tény, hogy kedvelte az állatokat, sok mindent elárul róla. A környezete borzasztó alkalmas volt: értelmiségi középosztálybeli családból származott, édesanyja maga is író volt, ráadásul fel nem ismert tehetség: hát minden rajongását átültette a gyermekébe is. Az egyetemi tanára a maga tudását adta hozzá, hogy kidolgozza a tehetségét, miként Jókai tanára is. Mégis, nem okolhatjuk pusztán a környezetet a tehetségéért. Jó útravalót kapott, de jól is járta végig az utat. A magyar irodalmat rettenetes kihívások elé állította ez a század - Szabó Magda meg tudott felelni ezeknek, azt hiszem, és ez igazolja azt a tételt, hogy az irodalom mindig, minden körülmények között fenn tud maradni, még ebben a két bolond században is.
